Párosban indult Párizsban Stollár Fanny, ám alkalmi partnerével nem jutott túl az első fordulón.

A tavalyi év elején még a top100-ba igyekvő fiatal játékost nagyon megviselte, hogy itthon a 2019-es évre meghatározott támogatási kerete révén került az érdeklődés középpontjába az utóbbi időben.

A négy évvel ezelőtt Wimbledonban Gálfi Dalma oldalán páros juniorbajnok Stollár nemcsak a koronavírus-járvány, de a pillanatnyi hazai helyzet miatt is tanácstalan.

 

Gy. Szabó Csilla * A szeptember közepén, Olaszországban Bondár Anna oldalán 25 ezer dolláros ITF-tornát nyerő Stollár Fanny Párizsban a román Irina Barával (WTA 142.) vágott neki az idei Roland Garros küzdelmeinek. Az alkalmi duó – merthogy Fanny közel sem vele tervezte Grand Slam indulását – azonban nem jutott túl az első akadályon sem. Nyitómeccsükön 6:4, 6:2-es vereséget szenvedtek a Doi Misaki, Monica Niculescu (japán, román) kettőstől.

− A spanyol Georgina Garcia Perezzel indultam volna, minden meg volt beszélve, nyugodtan készültem a Garrosra – idézi fel Stollár a párizsi eseményeket. – A nevezés délelőttjén azonban kezdett gyanús lenni a dolog, ezért végül felhívtam. Ekkor derült ki, hogy el sem jött, inkább egy másik tornát választott, engem pedig elfelejtett értesíteni. Végül fél órám maradt arra, hogy partnert találjak. Az utolsó pillanatban csúsztunk be a román lánnyal, akivel soha életemben nem játszottam még. Ezen a szinten pedig már nem elég, ha valaki jó játékos, a két teniszezőnek együtt is kell tudnia működnie. Sajnos nekünk ez nem sikerült, de ha tovább is mentünk volna, a második körben ilyen körülmények között már biztosan nem lett volna esélyünk. Ráadásul az utazást megelőzően a csuklóm is el kezdett fájni. Begyulladt, aminek egyelőre nem találjuk az okát. Most pihentetem.

− Mennyiben volt más az idei Roland Garros, mint a korábbiak?

− Szinte mindenben. Sokkal nyugisabb és csendesebb volt. A hotelben és a pályán töltöttük minden időnket, s a maszkviselést is szigorúan vették. Testvérem, Szonja kísért el, s most személyesen is tapasztalhatta, milyen nehéz is ez az életmód. Nekem sokat jelentett, hogy velem volt, nem is tudom, mit csináltam volna nélküle. Számomra a kisebb magyarországi versenyeken is többször szerepelt argentin Nadia Podorska volt a torna meglepetése, aki szinte a semmiből, pontosabban a kvalifikációból érkezett az elődöntőbe. Jól ismerem, korábban mindig velünk, a mi szintünkön játszott. Semmi extra nem volt benne, amiben tőlünk különbözött volna. Most mégis kijött neki egy nagyon jó sorozat s ezzel már bent is van a top százban. Mondjuk nem is egyedül érkezett…

− Az edzőjére gondol?

− Igen, de nem is egy, igazi csapat kísérte el Párizsba. Sajnos az önbizalom és a jó lelkiállapot miatt nagyon fontos, hogy a pályán kívül olyan segítőink legyenek, akikben megbízhatunk. Pillanatnyilag én ettől nagyon messze vagyok, hiszen teljesen magamra vagyok utalva. Nincs edzőm, nem kapok támogatást, verseny alig van. Egyszerűen nem találom a helyemet. Próbálom megoldani, túlélni ezt a helyzetet, de nem könnyű.

− Pedig az MTSZ Ellenőrző Testületének nemrégiben napvilágot látott jelentése szerint a tavalyi esztendőre huszonhárom millió forintos támogatást kapott, messze többet, mint a társai…

− Először is, nem készpénzről van szó, hanem egy huszonhárommillió forint értékű keretszerződésről, amely a költségeimet fedezte volna. A megkötésekor egyesben a 114., párosban pedig a 60. helyen álltam a világranglistán, a cél tehát egyértelműen az egyéni top száz volt. Ennek megvalósításához külföldi edzőt ígértek, mivel itthon ilyen feladatra nincs megfelelő szakember. De már az isztambuli tornát követően, tehát áprilisban kiderült, a szövetség nehéz anyagi helyzete miatt nem tudnak a továbbiakban támogatni. Erről is telefonon értesültem, mentem volna tovább egy másik tornára, de már repülőjegyet sem kaptam, így haza kellett jönnöm. Ennyi idő alatt tehát a töredékét használhattam csak fel a fent említett keretnek. A WTA-tornák esetében egyébként sincs más költség, hiszen a szállást és az étkezést a rendezők állják. Akkoriban pedig még a 145. hely környékén voltam, tehát a tornákon való indulásra nem mehetett el ekkora összeg. Szeptember végére csúsztam csak vissza a háromszázba, amikor már teljesen magamra voltam utalva. A szövetségi ígéretek miatt költöztem haza Amerikából, úgy tűnt, hogy itthon nagyobb biztonságban készülhetek.

− Ezek szerint nem jól döntött.

− Most már azt mondom, hogy nem. De nemcsak a tenisz, hanem a helyzet miatt is, amelybe hoztak. Számomra teljesen érthetetlen ez az egész történet. Miközben a másik oldalról tett, szakmai szempontból legfontosabb vállalást, az edzőkérdés megoldását be sem tartották.

− És most hogyan tovább?

− Őszintén? Nem tudom. A 23 éves argentin lány esete még mindig reményt ad arra, hogy bármelyik pillanatban megfordulhatnak a dolgok. A tenisz az életem, s bár úgy tűnik, mintha egy örökkévalóság óta csinálnám, még csak huszonkét éves leszek novemberben. Tíz évvel vagyok fiatalabb a német Laura Siegemundnál, aki negyeddöntős volt a Garroson, jóllehet Grand Slam-en eddig a harmadik forduló volt a legjobb eredménye. Ezek a dolgok mindenképpen erőt adnak a folytatáshoz, csak hát ebben a helyzetben nehéz fejlődni. Pedig minden téren előbbre kellene lépnem.

− A koronavírus-járvány miatt kialakult helyzet gondolom tovább nehezíti a dolgát.

− Így van. Kettős csapdában érzem magam. Sem az utazásokat, sem az edzőket nem tudom fizetni, ráadásul most már kicsúsztam a WTA-mezőnyből is, az ITF-en pedig nem lehet annyit keresni, hogy kitermeljem a költségeimet. A járvány miatt ugyanakkor kevés a verseny, hatalmas a tolongás, örülünk, ha felférünk valamelyik táblára. Nyáron szerencsére Olaszországban csapatversenyen játszhattam, majd pénzdíjas tornákra kaptam meghívást, amelyeken sok meccset nyertem.

− Párosban továbbra is jók az eredményei. Bondár Annával tornát nyertek Gradóban, 90.  a világranglistán, ennek köszönhette párizsi részvételét is. Nem szeretne hosszútávon is átnyergelni?

− Egyelőre biztosan nem. Azért megy jobban a páros, mert sokkal lazábban, játékosabban állok hozzá, a legkisebb nyomás nélkül. De ahogy már említettem jó és biztos partner kell hozzá, amit egyelőre nem keresek. Egyesben szeretném visszaküzdeni magam a száz közelébe, majd pedig onnan továbblépni. Ez a határozott célom. Remélem, hogy minél előbb rendeződnek körülöttem a dolgok és akkor már csak a munkára kell majd koncentrálnom.

FaLang translation system by Faboba

Pályakereső