Munkatársunk írása, mint minden vélemény, önálló és szabad.

Az általa felvetett bajokra nem szolgál gyógyírral, sokkal inkább közös gondolkodásra és együttműködésre szólít.

A hozzászólások, az érvek és ellenérvek is segíthetik az előrelépést.

 

Gy. Szabó Csilla írása * „Nevelsz, azután elviszik. Minél jobban dolgozol, annál nagyobb a veszteséged.” Így vélekedik ma egy vidéki nagyváros neves utánpótlás-nevelő edzője, aki azt sem titkolja, hogy emiatt egyre kevésbé érzi magát motiváltnak. Pedig kellő hajtóerő nélkül lehetetlen azt a szigorú életvitellel és lemondásokkal teli utat végig járni, amíg egy csetlő-botló öt-hat éves kisgyermekből élvonalbeli teniszező lesz. Ezt a keserű végkövetkeztetést azonban sokan mások, szerte az országban, nap mint nap levonhatják, hiszen általános a probléma. A csalódottságot nemcsak a feltételezett későbbi nyereség reménye indokolja. Sőt, elsősorban nem az. Hajlamosak vagyunk ugyanis megfeledkezni arról, hogy egy mester elsődleges motivációja éppúgy a sikerélmény, mint a versenyző számára a győzelem.

Magyarországon pillanatnyilag az a furcsa helyzet alakult ki, hogy a szövetség lett az apró és egyre inkább fogyatkozó utánpótlás-nevelő bázisok fő konkurenciája. Ha olyan játékos nevelkedik náluk, aki nemzetközi szinten is egyre jobban megállja helyét, azonnal felmerül annak a veszélye, hogy „beviszik a Nemzeti Edzésközpontba.” A lelkes edző pedig épp akkor veszíti el tanítványát, amikor örömét lelné annak játékában és eredményeiben. A versenyzőnek és szüleinek ugyanakkor ritkán van más választása, hiszen a szövetségi háttérrel elvileg olyan tárgyi és személyi feltételek haszonélvezője lehet, amelyet egy kis klub nem tud biztosítani. Ki merné tehát kockáztatni a jövőjét, amelybe már eddig is erőn felül fektetett pénzt, paripát és fegyvert.

De hogyan csinálják ezt más sportágakban?

A kézilabdázóknál ma már az utánpótláskorú játékosok után is kötelező nevelési díjat fizetni anyaegyesületének. Ettől csak kölcsönös megállapodás révén lehet eltérni, olyan kivételes esetekben, amikor az ígéretes sportolóhoz fűzött remények mégsem váltak be és alsóbb osztályban, szerényebb körülmények között kényszerül pályáját folytani. Pedig ez csapatjáték, a TAO-rendszernek köszönhetően kevésbé szorítóak az anyagi problémák, mégis gondoltak a kisegyesületek kárpótlására.

Ezzel szemben a tornasportban például az ovis kiválasztótól az olimpiai dobogóig kísérik az edzők tanítványaikat, miközben a kajak-kenusok feladó rendszerben dolgoznak, az utánpótlás-nevelő edzők két-három évente adják kézről-kézre a versenyzőket. Klubon belül, így senkinek sem kerül veszélybe az egzisztenciája, és ha kicsit is, de a végső sikernek is részesei lehetnek.

A tenisz sajátosságai miatt a nevelési díj bevezetése szolgálhatna gyors szépségtapaszként. Az utánpótlásbázisok problémáinak végleges megoldására persze igen kevés a hatékony megoldás. Leginkább azokban a sportágakban, amelyekben nem központi kérdés a pénz. A tenisz pedig nem ilyen.

Sportágunk másik fontos kritikus pontja a szülők edzőválasztó szerepe. Mivel többnyire ők fizetik a számlát, érthető módon úgy gondolják, a zenét is ők rendelhetik. Ezzel alapvetően nem is lenne gond, ha erre a választásra nem egy-két évente, rosszabb esetben néhány havonta kerülne sor, megalapozatlan szakmai indokok alapján.

Egy elismert sportpszichológus hívta fel a figyelmet arra, hogy a fiatal játékos számára még egy szakmailag kevésbé képzett edző is jobb megoldás, ha személye állandó, mint a bizonytalanság. A gyakori edzőváltás súlyosan megzavarja a fejlődő személyiséget, még akkor is, ha a földkerekség legjobb mesterei foglalkoznak vele, igaz féléves váltásokban. Az állandóság egy felnőtt sportoló esetében is fontos, gyermekeknél pedig elengedhetetlen. A szakmai munka folytonosságáról és szigorú rendszerességéről már nem is beszélve.

A szülők hibája, mondhatnánk, de tudomásul kell vennünk, az egész hazai tenisztársadalom felelőssége a probléma megoldatlansága. A káros tendencia csírájában öli meg azon kevés ígéretes fiatal későbbi lehetőségeit, akik ma Magyarországon a teniszt választják élethivatásukként.

És ezzel már el is érkeztünk a másik igen fontos problémához, a széles bázis hiányához.

Sportágunkban kényszerű vagy nem kényszerű okokból, de hosszú évtizedek óta nélkülözzük azt az amatőr tömeget, amely az élsport alapjait biztosítaná. Szövetségi- vagy magántámogatással évről évre feltűnik ugyan egy-egy eredményes játékos, aki végül meg sem közelíti azt a csúcsot, amelyet tehetsége révén méltán elérhetne. A sport alaptörvényével ugyanis lehetetlen hosszú ideig szembe menni. A piramis-elv az egyetlen, amely megalapozott sikereket hozhat. Építkezni felülről sohasem, csakis alulról lehet. S ez így van minden sportágban, a világ minden táján. Még a teniszben is.

Önkormányzati- illetve szövetségi támogatással, vagy magánerőből jónéhány klubban indult óvoda- és iskolatenisz-program. Ám amint a nagy munkával összeverbuválnak egy népesebb tábort, újabb nehézségekbe ütköznek. Ez pedig a pálya- és szakemberhiány. S ha esetleg ezen is átverekedik magukat, és sikerül csiszolatlan gyémántot találniuk, ismét a fentebb már említett problémákba ütköznek. A kör pedig bezárul.

A nehézségeket persze hosszasan lehetne sorolni, az edzőpartnerek és a pezsgő klubélet hiányától egészen a sportág társadalmi elfogadottságának problematikájáig.

Ezekre pedig hosszú távú, szakmailag jól megalapozott akciótervvel, és évek áldozatos munkájával lehet csak megoldást találni.

Ám addig sem kellene ölbe tett kézzel várni sorsunk jobbra fordulását. A hazai edzőtársadalmon belüli szolidaritás erősítésével, a szülők jobb tájékoztatásával, valamint a klubok és a szövetség közötti nyílt és őszinte párbeszéd megindításával elébe lehetne menni a nagyobb reformoknak.

De nem holnap, vagy holnapután, hiszen már tegnap is késő volt.

FaLang translation system by Faboba
Federer és Nadal

Pályakereső